Semmi nem lehet fontosabb, mint az egészséged! Mindenki a saját hibájából tanul – még én is. Honnan tudod, hogy szereted azt, amit csinálsz? Onnan, hogy akár ingyen is megtennéd, és hogy nehezen mondasz nemet (vagy leginkább nem mondasz nemet)
Szóval az én történetem ott kezdődik, hogy a saját életmódváltásom vitt az edzői pályára, ami magával vonzotta egyértelműen az táplálkozási ismereteket és ennek sosem lett vége, mert mindig rájöttem, hogy milyen csodás az emberi test. Ahogy egyre többet tudtam a testről, úgy kapcsolódott az emberi elme is a tanulmányaimhoz. Ma már gyakran pszichológusként, életviteli tanácsadóként is funkcionálok.
Szóval mit is rontottam el, hiszen gyönyörű pályát futottam be, megismertem magát a csodát, az embert, a gondolkodását, a működését; jó edzőként ismertek, és jó szakemberként fordultok hozzám, kéritek tanácsaimat fizikai vagy mentális problémáitok esetében is. Hálás vagyok, hogy ekkora bizalmat fektettek belém. De én is hibázok. Ez olyan cipész cipője eset.
Még pedig akkor több évvel ezelőtt, amikor én nem fogadtam meg azon szakember tanácsát, akikhez én fordultam, amikor nekem fájt, vagy én éreztem azt, hogy valami nincs rendben. TE viszont már tanulj abból, amit most elmesélek.
Mikor is kezdődött? Talán akkor, amikor apukámat hirtelen elveszítettem. Ez már 8 éve volt. Nekem 7 év kellett ahhoz, hogy belássam, valóban nem vagyok jól, és változtatnom kell. Kezdődött anno 2016-ban fizikai fájdalmakkal, fájt a csuklóm, fájt a vállam, pár év múlva már fájt a derekam, fájt a lábam. Voltam több orvosnál is, mindig épp amilyen bajom volt, olyannál, hogy vizsgálja meg a testem, és zárjuk ki, hogy komoly a baj, aztán mehet tovább az élet. De én még koponya MRI-n is voltam, na itt kellett volna valami nagyon durvát mondaniuk, ahhoz, hogy észbe kapjak.
Azonban bárhol is voltam, azt mondták, hogy nincs semmi bajom, de amúgy kicsit vegyek vissza a ritmusból. Dehogy veszek! Hiszen imádom, amit csinálok. A csajok jönnek, akarnak tornázni velem, és maximum majd picit kímélem a csuklómat, a derekamat, a vállamat. Hol jobban, hol kevésbé jól viseltem ezeket a dolgaimat és tartottam továbbra is az edzéseket. A személyi edzések során a derekam szakadt le attól, hogy állok a vendég mellett; a csoportos órákon egy fekvőtámaszt nem tudtam megcsinálni, ha pedig köredzést tartottam, akkor majd megőrültem, hogy én nem csinálom. Sehogy se volt jó, de nem hagytam abba, nem adtam lejjebb, csak ment tovább a gőzmozdony úgy, hogy a kerekei már majdnem kiestek. Mert ez a munka egy szerelem munka, tehát bármi áron is, de én csinálni fogom!
Rendszerességgel járok prevenciós jelleggel vizsgálatokra is. Egyszer csak a nőgyógyász kérdezte meg, hogy mit sportolok. Hát elmondtam neki, hogy heti 6x tartok csoportos órát, meg pluszban még elmegyek futni, meg súlyzózni. Azt mondta, hogy álljak le. Ez így nem lesz jó. Dehogy is nem! Hiszen imádom, és jól vagyok. Igaz itt-ott fáj, de amúgy bírom.
Aztán egyre jobban fájt, egyre kevesebbet mentem súlyzózni, egyre rövidebbeket tudtam futni, idővel elengedtem a személyi edzéseket, és csökkentettem a csoportos órákat. Minden egyes lépésbe belehaltam lelkileg, nagyon nehéz döntések voltak ezek, de már ott tartottam, hogy nincs tovább. Mozgásom a gyógytorna, de aki gyógytornázott már, tudja, hogy az sem egyszerű, főleg, ha fáj is. De gyógyszereket nem szedtem sose.
Mivel közben tanultam is, készültem az egészségügyi, a természetgyógyász, és a reflexológiai vizsgáimra, azzal nyugtattam magam, ha elengedem az edzéseket, akkor az új szakmámban fogok tudni dolgozni tovább. Ami szintén szerelem munka.
Itt jött a csúcspont, amikor is az edzéseket még tartottam, de már közben elkezdtem a talpmasszázsokat is, és jó szakmai tapasztalattal rendelkezve simán kezeltem a vendégeim testét, majdhogynem mint egy gyógytornász, egy manuálterapeuta, sportmasszőr. Szédültem edzések közben, és ekkor már annyira fájt a derekam, hogy nem tudtam állni két lábon. Tehát mit csináltam? Álltam egy lábon! Meg vettem fel derékszorítót is, meg kinezotape-t is raktam fel. Na, ez így szuper! Gyógyszert továbbra sem szedtem, csak a gyakorlatokkal és a pihenéssel igyekeztem kordában tartani a testem.
Eljutottam odáig, hogy nem tudom a lábamat beledugni a cipőbe, és a kuplungot kinyomni is nehezemre esik. Sebaj, kezeltük ezt is. Manuálterapeuta kolléga javaslatára különböző gyakorlatokat végeztem, de az ő javaslata volt az is, hogy le kéne állni. Ez utóbbit nem tettem meg, csak pakolgattam a teendőimet ide-oda, a lényeg, hogy minden is el legyen intézve, nehogy már én ne tudjak megbirkózni mindennel is.
Hála a magasságos égnek, jött egy villámcsapás. Egyik nap hazafelé a kocsiban meg kellett állnom, mert elbőgtem magam. Nem tudom, hogy miért, vagy mitől, de kijött minden, annyira zokogtam, hogy nem tudtam hazajönni. Gondoltam, hogy ha megkérdezi a gyerekem, hogy mi a baj anya, akkor nem is tudok mit mondani neki. De itt jött el másfél éve az a pont, hogy akkor vége, nem csinálom tovább. Nincs több csoportos óra és az egyik felemet kitépték belőlem. Nagyon nehéz döntés volt.
A lényeg, hogy én tudásommal, amivel amúgy szeretettel segítek mindenkinek is, egyetlen egy valakire nem figyeltem, MAGAMRA!
Néha még mindig hullámzom, néha még mindig esek abba a hibába, hogy túlvállalom magam, és még mindig fáj itt-ott, csak mindig máshol. Ma már újra eljárok súlyzós edzéseket végezni, ahol az, hogy súlyzós-edzés fogalom is megváltozott számomra, a nyújtás a legfontosabb része az edzéseimnek, hogy ma már a futás inkább csak kocogás vagy menetelés. Még húz a szívem a Dunakanyar félmaratonokhoz, de majd bringával megcsinálom.
Mi a tanulság? Figyelj oda magadra, fogadd meg a nálad okosabbak tanácsát, ne akard megoldani te egyedül az életedet. Ne törődj bele, ha valami nem működik, kérj segítséget és tegyél érte!